Gyakran úgy lépünk ki a kapcsolatokból, hogy ajtókat csapkodunk, hidakat égetünk fel, alkoholt öntünk a sérelmekre és tortát eszünk.
De az ilyen távozás nem adja meg a lényeget – a véget, azt a pontot, ami után újra elkezdhetsz lélegezni fájdalom nélkül a mellkasodban – számol be a tudósítója.
Egy ki nem élt szakítás tüske marad a lélekben, amely évekig csiklandoz, régi mérgekkel mérgezve az új kapcsolatokat. Nem zártuk be az ajtót, csak kiszaladtunk a szobából, nyitva hagytuk, és még mindig fúj onnan a szél.
Fotó: Pixabay
A pszichológia tudja: a búcsúrituálékra a pszichének éppúgy szüksége van, mint ahogy a temetésre is, hogy elfogadjuk egy szerettünk halálát. Ezek nélkül az ember megreked a tagadás vagy a düh egy szakaszában, és képtelen továbblépni az elfogadás útján.
A búcsúzásnak nem kell személyeskedőnek lennie, néha fontosabb az a belső aktus, amikor kimondjuk magunknak: ez volt, vége. Írhatsz levelet és nem küldheted el, elégetheted a fényképeket, egyszerűen csak kimondhatod hangosan a mondanivalódat és véget vethetsz neki.
Fontos, hogy ebben a búcsúzkodásban ne csak a sérelmeket sorold fel, hanem adj hálát a jó dolgokért is, ami történt, mert az is hozzád tartozik. Hála nélkül a búcsú egy újabb háborús cselekedetté válik, amely inkább megnyomorít, mint gyógyít.
Tanulmányok azt mutatják, hogy azok az emberek, akik a búcsúzás tudatos rituáléján mennek keresztül, gyorsabban felépülnek a szakításból. Nem rángatják a múltat a jövőbe, hanem ott hagyják, ahová való – a múltban.
Amikor igazán búcsúzunk, nem áruljuk el a szerelmet, ami volt, csak békében elengedjük. És csak ekkor van bennünk hely valami újnak, amit nem fertőz meg a régi sebek fájdalma.
Feliratkozás: 
Olvassa el még
- Hogyan vegyük észre, hogy manipulálnak: a láthatatlan szálak, amelyek a szívünkön rángatnak
- Mi történik, ha már nem vesszük észre az apró dolgokat: a csukott szem szindróma
