Vannak sérelmek, amelyek szilánkokban ragadnak meg a szívben, és minden lélegzetvétel emlékeztet arra, hogy valami belül eltört.
Árulás, árulás, hazugságok attól, akiben úgy bíztál, mint magadban – ezek olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak be varázspálca mozdulattal – számol be a TUT HÍR tudósítója.
A társadalom szívesen osztogatja a tanácsokat: bocsássunk meg, engedjük el, éljük tovább az életünket, ne halmozzuk fel a haragot. De senki nem magyarázza el, hogyan kell ezt csinálni, amikor belül a szív helyett egy tömör gennyes gennygóc van, ami minden érintésre fáj.
Fotó: Pixabay
Az igazság az, hogy a megbocsátás nem az elkövetővel szembeni kegyelem, hanem önmagunk elengedése. Amíg haragot viselsz, addig kötődsz ahhoz a személyhez, aki a haragot okozta, és az továbbra is hatással van az életedre.
Nem tudsz megbocsátani erőszakkal, „kellene”, barátnők és rokonok könyörgéseivel. A megbocsátás csak akkor jön el, ha a fájdalmat átéltük, kisírtuk, átéltük, és helyette üresség keletkezik.
Ebben az ürességben először ijesztő, mert fájdalom nélkül ez is szokatlan, a fájdalom a részed volt. De fokozatosan az űrt valami új tölti ki – az önmagad iránti tisztelet, a tapasztalat, a bölcsesség, a felismerés, hogy túlélted.
Fontos megjegyezni, hogy a megbocsátás nem jelenti a felejtést, és nem jelenti azt, hogy visszamész ahhoz, aki megbántott. Azt jelenti, hogy elengeded a válladon cipelt súlyt, és végre felegyenesedsz.
Néha a megbocsátás legjobb módja az, ha egyszerűen nem gondolsz többet az illetőre, nem járatod tovább a fejedben a részleteket. Nem azért, mert megbocsátottál neki, hanem mert már nem érdemel helyet a fejedben.
Feliratkozás: 
Olvassa el még
- Miért beszéljünk a jövőről az első randin: kompatibilitási teszt
- Miért az első hónapok a legveszélyesebbek: a tökéletes partner illúziója
